KATONAI ÉPÍTKEZÉSEK A LIMES MENTÉN

Pannonia magyarországi területén két állandó és egy feltételezett legio erőd, 23 folyamatosan és mintegy 30 időszakosan használt auxiliaris castellum van, amelyek legnagyobbrészt a Duna jobb partján találhatók. A Duna jobb partján haladt a limes-út, és itt van az őr- és jelzőtornyok, kiserődök és hídfőállások többsége is, amelyeknek a jelenleg ismert száma mintegy 200. A késő római korban újabb erődítmények is épültek a határ mentén és a provincia belsejében, amelyek némelyike még a hagyományos erődalaprajzot mutatják, mások viszont a terepalakulatok főbb vonalait követik.

A katonai építmények tervezése és kivitelezése, folyamatos karbantartása a hadsereg feladata volt. A nagyobb csapatoknál és a helytartói hivatalban foglalkoztatott mérnökök és geodéták nagy tudással és tapasztalattal rendelkeztek, méréseik és terepi kitűzéseik nagy pontossága és szabályossága bámulatot ébreszt. A kivitelezést a szakmunkássá kiképzett katonák (kőművesek, cserépgyártók) és a legénységi állomány végezte. A táborok, tornyok, utak és hidak központi tervek alapján épültek, amelyeket azonban minden esetben az adott csapat igényéhez és a helyszíni adottságokhoz igazítottak. Az alapegység a római láb volt (ca. 276 mm). A megegyezések az árkok és a falak főbb arányaira és méretére is vonatkoznak. Az erődfalak szélessége 3-5 láb, a késő római korban nem ritkán 6-8 láb szélesek, a hivatali- és lakóépületeké általában 2 láb. Megfigyelhető, hogy az árkok tengelyüknél mért nagysága igen gyakran 25-26 m vagy ennek a kétszerese, mintegy 52 m. Feltehetően 100, illetve 200 lábról van szó. A tornyok és az árkok méretét is eszerint tűzték ki: Több torony árka 35-36 m, ami mintegy 120 láb, vagy 45 m, ami mintegy 160 láb. Az árkok dőlésszöge általában 45°, de megfigyelhető, hogy korábban meredekebb, mint később. A tokodi tábor árkának belső oldala 25-40°, kívül 47°.

A tartomány elfoglalása idején és az azutáni évtizedekben épített táborok szinte kivétel nélkül földsánccal rendelkeztek, a belső épületek is az időleges jellegnek megfelelően fából készültek, de még sátrak is állhattak területükön. A sánc külső vonalát változatos szerkezetű gerendafallal, kőpakolással, gyeptéglákkal tették függőleges vonalúvá, a V-keresztmetszetű árokból vagy árkokból kihányt földet pedig ennek hátoldalán halmozták föl. Az 1. sz. végétől kezdve a legio táborokban fokozatosan megindult a legfontosabb építmények kőbe való átépítése, a segédcsapatok táboraiban azonban - néhány bizonytalan kivételtől eltekintve - ez a folyamat csak a 2. század derekán indult meg, és a század nyolcvanas éveiben zárult le. A kőfalat rendre a palánktáborok védőárkának külső szélébe alapozták, és az új, távolabb húzott, és a korábbinál jóval mélyebb és szélesebb árok vagy árkok földjével töltötték fel a korábbi sánc és az új fal közti sávot. Az új sánc magassága elérhette a 3-4 m magasságot is. A korábbi beugró tornyok helyén új kőtornyok épültek, a kaputornyok pedig enyhén kiugró módon csatlakoztak a falakhoz. A késő római korban, a 4. század derekán a folyamatosan használt erődöket ismét átalakították. Fölöslegessé vált kapuikat félkör alakú tornyokkal elfalazták, oldalt patkó alakú, a sarkokon pedig messze kiugró, legyező alakú tornyokat emeltek. Ezek miatt újabb, még távolabb húzott védőárkot kellett nyitni, aminek földjével feltöltötték a korábbi árkot. Mivel a civil lakosság fokozatos beköltözésével növelni kellett a hasznos területet, a védőfal belső oldalán húzódó földsáncot eltávolították, és helyén körös-körül helyiségsort építettek. A Valentinianus-korban, a 360-as években az időközben megépített belső-pannoniai erődök patkó alakú tornyait kör alakú tornyokra cserélték. Ezt a formát a ripa mentén eddig egyedül a soha be nem fejezett gödi erődnél lehetett megfigyelni.

Az erődök 500, 1000 vagy 6000 katonát számláló, gyakran több száz lóval is rendelkező csapatnak adtak otthont, így érthető, hogy ezeket városok mintájára építették ki. Az egységes tábortípus téglalap formájú keretén négy kapu nyílt, amelyet a két főutca kötött össze. Ezek találkozásánál alakították ki a tábor forumát az azt övező hivatali épületekkel, valamint a táborszentéllyel. A forum (principia) szomszédságában állt a csapat parancsnokának és főtisztjeinek római lakóházakat mintázó otthona, a magtár, a fürdő, a kórház, és kissé távolabb a műhelyek sora. Az erőd többi részét az egyes századok (centuria, turma) szabályosan elrendezett barakkjai és az istállók töltötték ki. A kőlapokkal vagy köves-meszes zúzalékkal burkolt utak vonalában nyitott csatornák vezették el az esővizet, míg a folyóvízzel üzemeltetett fürdő fölös vize fedett csatornákon keresztül távozott. A friss vízzel való ellátást vízvezeték, kutak és vízemelő szerkezetek biztosították, de van példa a víz ciszternában való tárolására is.

A csapatoknak otthont is nyújtó erődöket összekötő limes-út mentén és a határ stratégialag fontos pontjain őrállomásokat, jelző- és őrtornyokat építettek, amelyekben rendszeres váltásban kivezényelt katonák teljesítettek szolgálatot. Őrhelyekről már Augustus korából van adat, tornyokat Traianus oszlopán ábrázoltak. A két-, illetve három emeletes fatornyok oldalmérete 6-10 m lehetett, amint arra a számos helyen megtalált régészeti maradványok utalnak. Kerítés, esetenként árok övezte őket. Commodus császár korában Intercisa környékén új tornyokat emeltek azokon a helyeken, ahol a csempészek (latrunculi) titkos átkeléseit kellett megakadályozni. A legtöbb ismert torony a 4. században épült, részben fából, részben kőből, egyik típusukat kettős árok védte. Méretük a korábbi, de vannak nagyobbak is, 12, sőt 16 m-es oldalhosszúsággal, amelyekben 2-4 oszlop tartotta az emeleti födémet. Közvetlenül a vízparton olyan tornyok épültek, amelyeknek a kerítő falai a Dunába is benyúlva biztonságos kikötőhellyel szolgáltak. A római kor végén, különösen a szövetséges barbár erők katonai alkalmazása idején, e tornyok is gyakran állandó lakhellyé váltak.

Forrás: 19. Nemzetközi Limeskongresszus, kiállítás-vezető