INTERCISA - Dunaújváros-Dunapentele

Római emlékek

Castellum
A dunaújvárosi Öreghegy északi végén az első katonai tábort Domitianus uralkodása alatt, az 1. század végén építették fel az érvényes katonai előírásoknak megfelelően. A castellum falait külső oldalukon palánkkal megerősített földsánc alkotta, a palánkon kívül árok nehezítette meg a sánc megközelítését. Észak-déli irányú főútját - amely a folyami határ mentén haladó limesút folytatása volt - via principalisnak nevezték. A kapuk védelmét fatornyok biztosították. A via principalisra merőlegesen haladó, nyugat-keleti főút ellenség felé eső része a via praetoria, hátsó része a via decumana nevet viselte. Erre a két útra is egy-egy kapu nyílt az erőd sáncain keresztül. A két főút metszéspontja körül létesítették a parancsnoki épületet, a principiát. A hivatali irodákon kívül itt kapott helyet a szentély az istenek és császárok szobraival; de itt őrizték a csapatjelvényeket, az egység pénzét, és a katonák megtakarított zsoldját is. A principia mellett helyezkedett el a parancsnok szállása, a praetorium. Az erőd nyugati részén, a retenturában álltak a legénységi szállások és az istállók. A keleti oldalon, a praetenturában állt a fürdő, itt lehetett a "kórház", valamint raktárak, műhelyek. A tábor mérete 165×190 méter lehetett - a bizonytalanságot elsősorban az okozza, hogy a partomlások miatt a keleti oldal egy része megsemmisült. Mintegy félévszázados fennállása során 500 fős lovas egységek, úgynevezett alák váltották benne egymást.

A 167-ben kitört markomann-szarmata háború során, 178 körül Intercisa castelluma elpusztult. Az újjáépítésre a háború vége, 180 után került sor. Az új erődöt a régihez képest 20 méterrel nyugatabbra építették fel. 5-6 méter magas, közel másfél méter széles falait 8-10 méter széles, 4-5 méter mély árok vette körül. Az árokból kitermelt földet a falak mögött halmozták fel, hogy a katonák körbejárhassanak a falak mentén. A kétszárnyas oldalkapukat kezdetben fa tornyok védték. A korábbi ala helyére egy 1000 főből álló, lovassággal megerősített cohorsot vezényeltek, ezért az erőd méretét 176×205 méteresre növelték. Átépítették a belső épületeket is. Az új principia 40×35 méteres lett, oszlopcsarnokos udvarában hatalmas ciszternát alakítottak ki víz tárolására. Septimius Severus uralkodása idején (193-211) a principiát átépítették: a via principalis fölé csarnokot emeltek. A császár és fiai tiszteletére három bronzszobrot állították fel a basilicában. A szobrok bázisai ma is eredeti helyükön tekinthetők meg.

Caracalla uralkodása alatt (198-217) a fa tornyokat két-két kőtoronnyal cserélték fel a kapuknál, a tábor sarkainál pedig belső tornyok javították a védelmet. Újabb átépítésre a 4. század első harmadának vége felé került sor: az erőd sarkainál legyező alakú, 14-16 méter magas külső tornyokat emeltek, a porta decumanát patkó alakú toronnyal zárták el. Hogy mi lett a porta praetoria sorsa, nem tudjuk biztosan - a partomlás a kőtábor keleti falait is csaknem nyom nélkül elpusztította. A védőárkokat a tornyok miatt távolabb ásták meg. A nagy átalakítások az erőd belsejét sem kerülték el. A bizonytalan katonai helyzet miatt engedélyezték, hogy a katonák családjai a falak közé költözzenek. A castellum falának belső oldaláról eltávolították a földet, helyére épületsort húztak.

A késő római korban a határ menti erődök fokozatosan veszítettek korábbi jelentőségükből. A 4. század végére, az 5. század elejére már csak 40-50 fős határőrség állomásozott Intercisában. Az elhelyezésükre szolgáló tornyot valószínűleg az erőd délnyugati sarkában alakították ki.

A tartomány feladása után, a népvándorláskorban kisebb-nagyobb "barbár" csoportok költöztek a még álló római falak közé. A Mezőföldön értékes kőanyag kibányászása a középkorban indulhatott meg. A II. Lajost Mohácsra kísérő Brodarich István, szerémi püspök és kancellár is említi a romokat, Istvánffy Miklós történetíró pedig úgy tudja, hogy itt, "Potentiana" mellett vívta első csatáját Attila a rómaiak ellen. A török korban, majd az azt követő nagy építkezések során a falakat teljesen elbontották. A castellum azonosítására csak a 20. század elején került sor.

Az Intercisában állomásozó csapatok:
Vespasianus alatt: Ala Asturum II
90/92-kb 101.: ala I Augusta Ituraeorum
105-ig: ala I Britannica civium Romanorum
117/119-ig: ala I Tungrorum Frontoniana
kb. 133-ig: ala I Thracum veterana sagittaria
176-ig: ala I civium Romanorum
176-kb. 276: cohors I Hemesenorum
A késő romai korban : equites sagittarii
cuneus equitum Dalmatarum
cuneus equitum Constantianorum

A római kori fürdő
A római életforma megjelenésével a tartományokban is elterjedt a fürdőkultúra. A római urbanizáció jellegzetessége a sok fürdőépítkezés. Csak Budapest területén közel húsz különböző méretű és építésű fürdőt tártak fel eddig a régészek. A legelsőt már 1778-ban: a Flórián téren a véletlennek köszönhetően napvilágra került impozáns romok ma is megtekinthetőek.

Noha a mai Dunaújváros területén egykor létezett katonai tábor és a köré szerveződött polgári település Magyarország legjobban feltárt római lelőhelyei közé tartozik, sokáig nem volt ismert egyetlen fürdője sem. 1973-ban a katonai táborban végzett ásatások napvilágra hoztak egy fürdőrészletet. A munkálatok során azonban nem bontották ki mindenhol, megálltak egy föntebbi, késő római szinten. Ezt a fürdőt a markomann-szarmata háború lezárulása (Kr. u. 180) után ugyan renoválták, de ettől kezdve lakóépületként működött. A római katonai tábortól északra található telken 1992-ben kezdődött feltárás, és már az első hetekben olyan épületrészletek kerültek elő, amelyek egyértelműsítették rendeltetését: medencerészletek, kád, vízelvezető csatornák, nagy kiterjedésű padlófűtés stb.

A fürdő egésze sajnos nem tárható fel teljesen. Már maguk a rómaiak is átépítették, s a 4. században módszeresen elbontották. A kőben szegény vidéken az építkezésekhez a korábbi, használaton kívüli épületek anyagait termelték ki: a fürdő falait az alapozásig kiszedték, megpróbálkoztak a padlóburkoló téglák fölfeszegetésével is. Délen az újkorban bontották el pinceásásokkal. A jelenleg ismert és részben bemutatott traktus (épületrészlet) több mint 400 négyzetméternyi területet foglal el. A keleti, Duna felőli oldalon két, nagyjából négyzetes medence helye látható, ezek belső burkolatát is elhordták. Ugyanezen terem hátsó részében szerencsére épen maradt egy terrazzó- (téglaporos, vízzáró római habarcsos) -borítású kád. A nyugati részek fűtött helyiségek voltak, ahol nagy felületen előkerültek a római kori padlófűtés, a hypocaustum maradványai.

Az épületet minden bizonnyal kelet felől lehetett megközelíteni a katonai tábor felé egyenletesen emelkedő útról. Ezen az oldalon kaptak helyet a hideg vizes helyiségek (frigidarium), a hátsó, nyugati részben volt a langyosfürdő (tepidarium) és a meleg fürdő (caldarium). Az építőanyag-felhasználást a sok és sokféle tégla teszi jellegzetessé. A fürdőépület pompáját a színes, geometrikus és növényi ornamentikával díszített vakolaton kívül stukkórelief is emelte. Ablakaiban üvegtáblák voltak. A fürdőt működése idején legalább egyszer felújították: a belső átalakítások során megerősítették a padlófűtés szerkezetét és átfestették a termeket.

A fürdő építése a 2. század végére tehető, a markomann-szarmata háborút közvetlenül követő időszakra, amikor a táborba a szíriai Hemesa városából érkezik katonaság. Az építkezés katonai jellegéről árulkodik a katonai csapatok nevével bélyegzett sok tégla (a tábortól mindössze 50 méterre vagyunk). A fürdőt valószínűleg éppen azért telepítik a táboron kívülre, mert a háború utáni csapatcserével az addigi alakulat helyére lovassággal megerősített gyalogos egység került, amely - a korábbiaknál nagyobb létszámú lévén - több területet igényelt a táboron belül. Hogy a fürdőt a polgári település lakói is használhatták-e, arra nincsenek adataink, de alkalmasint nem zárható ki. A fürdőt a 3. század után a jelek szerint már nem használták. A késő római időkben a keleti traktus egyik helyiségében a téglapadlóra vályogfalat raktak, s döngölt anyagpadlójú helyiséget alakítottak ki. Amikor a 4. századi vályogfalú épület épül, a fürdő már biztosan nem áll. Az épület kerítőfalai metszik a fürdő falainak földdel betöltődött vonalát, a szabad ég alá került téglapadló pedig a téli hónapok időjárása következtében teljesen szétfagyott, összerepedezett.

Ikerház
Az 1971-ben feltárt épület Intercisa polgári településrészének egyetlen helyreállított lakóháza, mely a katonai tábortól délnyugatra található. A nagyjából négyzet alakú, száraz kőalapozású ház felmenő falai nem maradtak fenn, de feltételezhető, hogy azok is kőből voltak. Az épületet egy északnyugat-délkelet irányú fal két szimmetrikus részre osztja. Mindkét rész nagy méretű előteréből egy terrazzóval burkolt folyosószerű helyiség nyílt, melyből egyrészt a lakószobába, másrészt az északi oldalon lévő, döngölt agyagpadlójú helyiségbe lehetett jutni, ez utóbbi tölthette be a konyha szerepét. E helyiség legfontosabb része az imbrexekkel (fél hengerpalást alakú tetőcserép) kirakott félköríves nyitott tűzhely volt. Ezen nemcsak főztek, hanem evvel melegítették a szobát is oly módon, hogy a kemencék füstcsatornáit a padló alá vezették, innen a meleg levegő a fal vakolata alatt lévő üreges téglákon át távozott a szabadba. Elsősorban a keleti rész lakóhelyiségéből került elő nagy mennyiségű freskó- és stukkótöredék, ehhez hasonló, anyagot találtak a ház közelében lévő szemétgödörben, a ház pusztulását követő romeltakarításkor oda hordhatták az omladékot. Az épület minden bizonnyal a 259-60-as barbár betörés során semmisült meg, jól datálja ezt egy, a ház tövében elrejtett éremkincs is, melyet a menekülő tulajdonos rejthetett el bízva abban, hogy a visszatérés után lesz miből újra kezdeni az életét Intercisában.